Rég nem éjszakáztam úgy reggelig, hogy aztán folytatódott volna a nap mintha az alvás nem lett volna része. Most volt egy olyan munka, ahol a barátaimmal szabadég alatt munkával ért a reggel és utána folytattuk napunkat, pakoltunk, utaztunk. Volt pár pillanat az estbe, ami a fejembe szavakat festett.
Egy szombat este…
Mi dolgozunk az éjben
Más szombat este kéjben
Éjszaka leple, mint zúgó éji lepke
Nekem a fém csörög, neked a monitor zúg,
Valaki az oszlopon ücsörög, van, akit tenger feladat terhe húz
Én meg ülök és sorsom viselem
Te meg ülsz és sorom bizsereg
Talán, hogy minek most e nyugodt órán
E nyomott szólánc?..
Hogy miért írok, mert bírok
Neked a csomó az sok, nekem a nyirok
A gyíkok egy forró éjszakában, mint perem alatti baktérium, élsz a kádban,
Hiszel Istenben, de nem hiszel apádban.
Keseregsz a tegnapon, pedig élsz mában.
Kába láva árt átlátva, mint ömlő szemgödre szorul szent ökölbe,
Tökre más mi tudatodba ás, vagy harap vissza a falat,
S azt hörgi fel újra a garat, fékezné az akarat, de a lét szalad,
Szalad el, s felé, de a test marad, mert az egész csak egy hús darab,
Aminek a használat után nincs funkciója, elvész minden reakciója.
Csak az akarat, ami táplálja a percet és serceg,
S mint a herceg, ki a napé zengi a hajnal szíve,
Mert Agapé ki a szeretet erét érte metélte,
De büszkén már el nem mesélte,
Pedig hiszi, hogy ez most megérte.
Megértette, mert égette, perzselte, bezsebelve a pirkadat titkát,
S mint ikrát a tokhal, tol hol a setét égbolt oldja sűrű darabjait,
Sőt űr habjait fodrozza csillagfelhővé,
Ezzel téve lehetővé, hogy váljon bárki követővé.
Kövesse a fellegek, fellélegzet, fellengző felsőbbrendű belső brandjét
Szolgálva az éji égbolt jól eső rendjét.
Nem a szombat súlya tapossa el az éjszaka varázsát,
Hanem a kötött percei, a munka mellé terceli azt a vágyott alternatívát,
Amiben érintenél egy dívát, ki az egyik buliból a másikba hív át.
De kavargó, érzetek vérzete vetül a papírra
És vágyakozok a hajnali pírra az ég alján,
Ami átlendít talán a hajrán,
És tompuló álomzajú gondolatok cikázva,
Tudatommal cicázva billegnek a valós világ és az emésztő gondolatok peremén.
Már sokan fekszenek, alszanak, de nem én,
Mert mint egy programozott denevér,
Vagy egy hátra hagyott renegát,
Pusztulón végzem a dolgom,
Várom, hogy meglegyen, amire vágyom,
Legyen a siker a lányom,
És akár egy fáradt lábnyom,
Majd végtelem puha felhőbe süppedjen elégedetten,
Jelezvén, mindent megtettem
És a nyugodt ellazult pihenés váltsa fel az időt, mit átrettegtem.
