Megint elkapott a mélyebb téma meg a szavak hangzatos játéka iránti vágy. Zengett a fülemben pár sor és utána öltött testet a szöveg. Ilyen év eleji nehéz kezdés utáni fény ez nekem, amiben örömöm leltem annak ellenére, hogy nem egy vidám vonalat húz.
Te ne szenvedj!
Ha a lét a kínod, a napjaid nem bírod s a perceid szenvedése lett a hétköznapjaid erénye, akkor gondold ezt át serényen!
Tudom, ez nem az a régió, ahol gond felett élni szép és jó, és persze szülik a napok az újabb problémák fonalát, de ne süllyeszd el a kilátásokkal teli gondolát!
Mert a sóhajok hídja alatt a gondtalanság szerelmével egyesülve más is átevezne, a szerencse vagy csak a túlélés csókját keresve.
A föld beteg és szinte biztos, ha te itt vagy és hallasz, minden bajod csak fölösleges lelki ballaszt, mi húz egy bánatos mélybe, de megkérdem, ha szenvedsz, vajon mennyire vagy képben?
A rosszabbra nehezen gondolunk, ha bajunk van, az áldozati érzés mindig jól dolgozik az agyunkban, de ha képes vagy gondolatban átélni mások létező baját, egyből élhetőbbnek tűnik a saját.
Merengj mélán a némán, kérd, hogy játssz a szavakkal!
Szemezz a vak koldussal nappal!
Halld, ahogy lüktet a süket világ, ha füled siket s minden zajt imád.
Várd, hogy bajból kilábal, ki nem jár lábbal, képzete száll, mint a turul. Valójában biceg, ha épp nem gurul.
Kerékbe zárva él szabadlábon, felriad az álmon, ami folyton hívogatja, hogy jobb itt neked.
Rozsdás csapból csurgó víz elemzett lelete, s környezetének vizelete, viszi az életet lefelé.
A sivatag, s a teveszar vályog, a szemhéjon hályog, mit körbe zümmög a reménytelenség madara.
Csuklóig kopott kézfejek közt csavart dekk, a kilátások utolsó füstjét eregeti, a sovány kutya ki farkát kergeti a bölcső mellett, hol a gyermek nem fejlett, csak lett.
Puffadt has, csonttá aszott baba ujjak, könny vagyok, hulljak, hulljak?
Dagadtra hat a sok szer a daganatra, de elmúlik egyszer, hiszed, s burjánzik sejtetve a végső hideg leheletet a homlokra s napról napra többet gondolsz a túlvilági dolgokra.
Tudod, gyógyult leszel, ha kegyes veled a statisztika, s a tiszt titka mikor adja ki a parancsot, hogy kitarts, míg ember vagy, mert a remény nagy.
Ha hangosabban ropog a puskák zaja, mint a fogad alatt robbanás utáni fal törmelék, a megtévesztett elvek harcosainak fegyvere tör feléd! Hiába mondanád, hogy elég, ebből a játszmából, akkor se maradsz, ki ha hatost dobsz, egy körre sem.
Álom hajlék egy elrejtett beton fal lék, ahova nem süt be a nap, de a tudat, hogy biztonságban vagy súgja az agyadnak, hogy maradj.
Benned temetődik a sok temetetlen tetem, s a te tested csak időszakos túlélővé válik a reményben, a napok száma csak mállik, csak mállik az elmédben.
Megbélyegzetten létezve színtől, istenbe vetett hittől, vagy élni a család hozta hibák gyerekként vélt normális létét, biztosítja a valószínűtlen esélyt az életre és ez a legnagyobb béklyó. Ha tudod és megpróbálsz ellene tenni az még jó, de ez a kaszt, ami születéstől fogva a szenvedés szögére akaszt!
Itt egy puszta alapszint elérése nagyobb meló, mint a világuralom megvédése, és hogy akarod-e igazán, az feléd a társadalom örök kérdése.
A te nyűgöd neked a legfontosabb, persze ez érthető, de keresd meg, hogy a problémás helyzet mitől lesz élhető. Ne az legyen az első feladat, hogy elkeseredj, senki nem várja, hogy ha baj van, lelkesedj, de ha kicsit is átlátod a világot, akkor te ne szenvedj!
