Sok vita volt e tragédia körül, véleményem volt róla, sokszor mondtam is, de így többet ad!
A vadvilág
Különféle érdekes lények népesítik be a földet
Istennek hála érte, szerez ez néha szomorúságot vagy épp örömet
Millió lélek, millió forma és gondolkodás
Mégis az egyik legnagyobb bajuk megszokni, hogy mindenki más
Farkasfalka öli a népét a javaiért
Oroszlánok állnak bosszút a tavalyiért
Vagy az elefánt végtelen torkossága teszi
De minden megeszik, amit lát, elég, ha az áldott természet elé teszi
Hörgő hangú, dagonyászó bivalyok semmittevése
Gőgösen mérgezi véleményük a világot és hangos a megvetése.
De vannak csendben, tudatos létben élők, akik nem a mindennapok csatáját vívják
Ők más rendszerben élve, párbajra nem az ellenfelet, hanem csak magukat hívják.
Otthonuk az erdő csendesebb vidéke, dombok, hegyek, ahol sok a bucka
Megfontolt vadászként gondolhatunk például a párducra.
Különösen északi testvérére, aki a hegyek ormán él egy a fajához nem teljesen illő helyen
Mégis úgy mozog és él havas hegycsúcsok közt, hogy az mindenkinek természetes legyen
Ez a birodalom az övé, barátja a szél, a fagy, a bölcsessége s tudása nagy,
Csendben figyel, nem közelít feléd, bárki vagy.
Szelídíthetetlenségében is barátságot sugall és látszólag figyeli a külvilág tetteit,
De ő nem lesi senki élő, csakis a kopár hegycsúcsok kegyeit!
Néha leereszkedik a vadak közé, mert szálak kötik a vadvilághoz
De ráébred hamar, hogy nem csak barátokhoz érkezett, hanem sok önjelölt bírához,
Akik csak a tápláléklánc elvei alapján mérnek, becsülnek, ítélnek,
Mert szerintük mind bolondok, akik mást gondolnak a világról és nem így élnek.
Úgyhogy a kiút a vadászat, ami ki tudja meddig tart
De aki, így él azt belülről valami mindig hajt
Van, akinek egy legenda, van akinek csak egy bolond
Van, akit nem érdekel, van, aki az életéért szorong
Van, aki mindent pontosan tud, hisz a csordaszellem a legbölcsebb
Van, aki irigyli erejét és kitartását és tudja, hogy ítélni a legkönnyebb.
Amit átélt, látott az akkor is csak az övé marad
Ha ezt sosem fogja megérteni a földön élő sok maradi vad
S ha eljő a pillanat, hogy ereje elfogy, teste elfárad,
Szusszant még a ritka levegőből gyengén egy párat
Szemét fagyosan lehunyva, szelleme tovább szárnyal
Egybeolvad a hegyek, völgyek csúcsán minden árnnyal.
Mert azt hiszem, van valami, amit most már te is pontosan tudsz
Hogy milyen életet élt egy igen ritka faj, a Hópárduc.
