Nem először nyúltam József Attila költeményhez, és bár remélem nem okoztam nagy törést, de megint újragondoltam egyet! Nem mintha bármi kivetni valóm lenne az eredetivel, sőt inkább egyre jobban lenyűgöz a világa. Mégis mindig találok egy két olyan hangulatot, amibe egy üzenetet könnyen bele tudok csomagolni! Most az Óh, szív! nyugodj! című vers első két versszaka közé képzeltem bele egy betétet és pár képet! Köszönet a költőnek és egyben elnézést is kérek, hogy merem venni a bátorságot ezekhez a transzformációkhoz!
Óh szív! Nyugodj!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
Kemény a menny és vándor a vidék,
Halkul a hó, megáll az elmenő,
Lehellete a lobbant keszkenő.
Megtévedt ország s emberek hada
Nem értik jól a szót úgy mennek haza
Kiszámítatlan minden földi pillanat
Alkonyba burkolt borús pirkadat
Kérdőn egy gyermek felnéz, feltekint
Itthon tanultam, miért éljek odakint
Családok szakadnak újfent szerteszét
Alig feledve az elmúlt rendszerét
Zilált a lélek, zajos a torzult utcakép
Nem látjuk egymást, ha tekintet odaér
Érdek hamis, gyakori téves megvetés
Ember tiporta, lét a szenvedés
Ki tudna nyitni ajtót a mély bánaton
Fényt lobbantani a bányajáraton
Belopni a csöpp reményt a nap alá
Elűzni végleg a nincstelen halált
Találj magadra, ébredj vágyó öntudat
Láss és érezz, talád meg az utad
Ne teljen el többé már várón életed
Sorsodért nyúljon végre két kezed
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
Helyezkedik a csontozott uton;
Kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
Zúzódik, zizzen, izzad és buzog.
