Egy kedves rokon meghívott egy kiállítás megnyitójára, hogy adjak elő pár szöveget. Ide született e pár sor.
Képben
A művészet az ember sajátja,
Van, aki érzi és van, aki csak látja
De már az is tud alkotás lenni, ami belül fogan, és csak saját magunk számára nyújt boldog lelki szépet!
Ezt mindenki őrzi, és ha nem is tudja átadni másnak, akkor is sokáig érzi a képet.
Ha az isten adott hozzá szavakat, le tudja írni és generál vele hasonló érzetet,
Ezzel megosztva másokkal is ugyan azt a nézetet
De ha a keze tudja követni a gondolatok fondorlatos ívét,
Szeme látja és formálja a kivetülés mívét,
Akkor az alkotás belép a kézzelfoghatóság világába,
Értéke rögtön evilágivá válik és kirajzolódik szomorúsága vagy vidámsága
De bárhogy is történik, mindig a pillanat erejét hordozza
Arra is képes, hogy a történelem eseményeit képekben ugyan, de elorozza
S mióta a tudomány és technika szerelmes lett az alkotásba
Percről percre merülünk el egy egy újabb csodás megoldásba
Az indiánok azt vallották a fénykép ellopja a lelkük egy darabját és nem is tévedtek nagyot
Csakhogy aki azt készítette róluk egy az utókor számára hatalmas értéket hagyott
Azóta tudjuk, a világot emberként élve mindig másképp látjuk,
Ha páran lefotózunk egy virágot, ugyanazt, látványt egymástól ne is várjuk
A technika lesz a múzsája az alkotónak,
És bábája a pillanatbűvöletében születő fotónak
A fotós ki pontosan tudja, hogy a világunk meseszép,
Azt ezer formában ábrázolja s ebben éli ki a kedvét és le az életét
Igazuk van az indiánoknak, a vers, a rajz, s a fotó lélek nélkül nem létrehozható
Mert hordozni fog mindig egy picit abból, ami az alkotót megérintette
Viszi magával lelkének apró darabjait, mert ő az, aki megérezte, megértette és az alkotást végül világra segítette.
