Batta Slam-re készült szöveg, ami megint egy régi apránként összegyült gondolatcsomag lenyomata.
JujMadár
Az élet sok mindent komponál és mi magunk is igyekszünk jól összerakni a dolgokat. De ezek még mindig csak az életünk apró mozaikjai, komponensenként felhasznált kellékei. A végeredmény igazából az az eredő output, ami aztán mi magunk leszünk. De ránk még azért hat sok minden más is.
Két vektoriàlis irány a matematikában is úgy hat egymásra, hogy a végén egy harmadik alternatíva nyer. Az eredő.
Mint a szexuális érintkezésben, ahol hiába fontos tényező a befogadó és a meredő, a végeredmény még majdhogynem nem is ugyan az a dimenzió. Mert az az érzelem és az érzékiség világa, már ha jól vannak illesztve a vektorok.
Csak egyszerűen a társadalmunk az, amely képtelen üzemeltetni azokat a törvényszerűségeket, amit minden más természetes rendszer.
Ja, hogy mert az nem természetes? Hát nekem valóban nem.
Néha úgy érzem magam, mint a kőműves az építkezésen mikor elfogy a cement és nem köt, a beton. Rájön, hogy túl sok a sóder.
Hogy mindenhez tartozik egy magyarázat vagy inkább több. Hogy legyen min vitatkozni. Hogy simán az ért hozzá a legjobban, aki még lapátot se fogott soha. Végül nem az a lényeg, hogy nem az épül fel, amire szükség van, hanem hogy nekik legyen igazuk. Legalábbis szerintük.
Nem akarok nagyon belemenni a dolgokba, de az okokat keresve sokszor érzem a dejavu nyomasztó felismerését az agyalapomban.
Mert én mar láttam ilyet korábban is. Én mar éltem ilyen országban.
Éltem már akkor is, amikor szintén csak állami rádiók szóltak az éterben. Jártam iskolába akkoriban, amikor ugyanígy csak államilag ellenőrzött tananyagot lehetett oktatni, és akinek a szülei hithű part tagok voltak, azok jelentősen különbek voltak nálunk.
És basszus akkoriban is épp egy kerítés mögül filozofált mindenki arról, hogy ki van ki, meg bezárva.
Azért jobb lett volna, ha gyerekeimnek csak mesélek róla.
Nem érdekel melyik pillanat fordult rossz irányba. Nem érdekel hol futott félre az egész. Az sem érdekel, kinek a hibája. Csak az érdekel, meddig sodródunk még a térdig erő szarból a nyakig erő fos felé?
Szavak gyártásában iszonyú jók vagyunk. Olyan jól értelmezünk utólag minden helyzetet, de mikor jutunk el végre addig a pontig, amikor a virtualitáson is túl tud lógni az elégedetlenség?
Csont Velőmig hatol néha fájdalom, mikor olvasom a híreket és felkiáltanék, mint egy apró jujmadár, hogy ne mááár!
Apropó Tudjátok milyen egy, jujmadár?
Egy 10 centis kis állat, 20 centiméteres herékkel. A sziklás hegységben el minden alkalommal mikor le akar szállni hangosan, felvisít, hogy juj.
Nos, ezektől az ingyenélő heréktől kéne megszabadulni, mert ha nem megy, akkor nekünk kell majd itt hagyni ennek a Kárpáti sziklás hegységnek medencéjét.
Mert nem lehet ésszel felfogni, hogy egy nép miért csak a történelmi fordulatok után jön rá, hogy Juj, ezt nem így akarta. Ez csak a sors meg a külső érdekek eredője.. az, hát persze..
A kérdés csak az, hogy te látod-e már a kiutat? Kitaláltad már, hogy fogunk leszállni a következő sziklára? Juj, mi?
